Reggel kelek fél 8 körül, és legurítok 260 tápot (ilyenkor mindig beveteti anya velem a gyógyszert és a C-vitamint)
Délelőtt 50-100 g gyümölcs, attól függően, milyen fáradt vagyok :)
12-13 között főzelék és táp együtt, mennyiségre 260-300 g között
4 körül gyümölcsözünk és egy kis Sinlacot iszom ha kívánom
6-7 között tejpép. Nyámiiii 150 g minima :)
8-8.30 fürdetés után 260-300 Sinlac és utána szunyókálok egy nagyot reggel fél 8-ig.
Hétvégét még az intentíven töltöttem, amiben az volt a jó, hogy anyu és apu is bejöhettek sokat, mert nem volt akkora a szigor. Amúgy már fürdethettek is, de nagyon óvatosan. Június 22-én hétfőn lekerültem az intenzívről a hotelosztályra, ahol már reggel korán megjött anyu és egészen estig együtt voltunk. Ő etett, játszott velem, fürdetett és este apa altatott. Jöttek-mentek a doktornénik néha, elmentünk egy-egy ultrahangra, röngtenre, de amúgy gyorsan teltek a napok. Pénteken, mivel nagyon jól gyógyultam (ezt beszéltünk meg anyuval és apuval) hazaengedtek már hétvégére, hogy otthon jobban tudok pihenni :). De jó lesz az én szobámban!!!
A postoperatív után lekerültem az intenzívre csütörtökön, ahol 4 napot töltöttem el. Kedvenc elfoglaltásom az ún. porlasztás volt, amit a képen lehet látni…
És másnap délután személyesen is bent voltak …
Hát nem volt egyszerű a feladat, egy szívműtéten kellett átesnem. Június 16-án reggel negyed 9-kor elvittek egy idegen helyre, ahol már igazából nem emlékszem semmire. Anyukám és apukám aznap nem is látogathatott meg, csak másnap monitoron néztek délelőtt és délután bejöhettek hozzám.
Helló Világ!
2009. február 20-án hosszas meditáció után kinéztem a nagyvilágba. Soma Vitéz vagyok. A születésem kicsit furára sikerült, de lényeg, hogy jól vagyok. Anyukám és apukám már többször beszélt hozzám még a pocakban, hogy az én választásom mikor érkezem, de úgy gondoltam kivárom az utolsó pillanatot. 20-án reggel hajnal 3-kor megkezdtem a 10 perces fájásokat. Anyukám fél 7-kor szólt apunak, hogy jó lenne ha elmenne fürdeni, mert gyakrabban érzi az összehúzódásokat… aztán bementünk reggel a kórházba. Ott egy kis vizsgálat, aztán a doktorbácsi is megvizsgált, ráraktak egy ctg-re és figyelték a szívhangomat, amivel nem voltak annyira megelégedve, mert produkáltam valami „leszúrást” ami azt hiszem annyit jelentett, hogy 140-ről leesett a szívhang 80-ra a fájáskor. Elkezdték óvatosan az oxitocint adagolni és figyeltek, plusz még burokrepesztést is csinált a doki… ha jól emlékszem délután fél 2-ig hagytak minket anyával vajúdni, de sajnos anyukám nem akart tágulni 1 ujjnyiról tovább. Ekkor döntöttek úgy, hogy császár lesz, de közbeszóltam, mert beindultak a tolófájásaim és utána igazi vészhelyzet lett. Anyuról letépték a ruciját, bugyit, irány a műtő… éreztem, hogy nagyon izgul, ő ilyenkor mindig megijed de én már tudtam, hogy nem kell félnie, hiszen azért nem indulok be, mert a köldökzsinór akadályozott. A fejem és a medence között beékelődött és nem tudtam megindulni rendesen. Anyut elaltatták, engem sity-suty kikaptak, vittek egy másik szobába és már apukám csettintgette a fényképezőgépet :). Sírtam először, aztán megnyugodtam és már csak arra emlékszem, hogy fekszem anyu cicijén és jóóót durmolok :).